Okosszerződések

Az okosszerződés (smart contract) egyre divatosabb kutatási téma a közgazdászok, informatikusok, és jogászok körében is. Nagyon sok mindent lehet róla olvasni, melyek túlmisztifikálják a technológia jelentőségét és olyan képességekkel ruházzák fel ezeket a digitális objektumokat, amelyekkel valójában nem rendelkeznek.

Az okosszerződés egy félrefordítás, félreértés. Az eredeti kifejezés smart contract egy számítógépes eljárást jelöl, mely feladata, hogy a hálózaton belül a blokkláncot működtető eszközök egymás között digitális módon, kényszerítetten el tudják dönteni, egy adott tranzakciót végrehajtanak-e, azaz hitelesnek tekintenek-e. A tranzakció nem más, mint adatváltozás egy digitális objektumban. Ez a változás lehet létrehozás, módosítás, törlés. A hétköznapi értelemben vett okosszerződés önmagában nem több, mint egy digitális objektum, egy adathalmaz. Alapját az úgynevezett blokklánc technológia képezi. A blokklánc adatok tárolását és ezen tárolt adatokban bekövetkezett változások nyomonkövetését a hálózatos felépítés segítségével lehetővé tevő rendszer.

Ezt úgy a legcélszerűbb elképzelni, mint egy papír alapú vállalati könyvelést. Amikor elővesszük a főkönyvet, akkor egy új gazdasági esemény rögzítéséhez szükséges az adott sor összes celláját kitölteni. Amikor végeztünk, megjelenik a vállalat könyvelésében a vásárolt dolog. Értékesítés esetén egy újabb sor feltöltésével kivezetjük a vállalat tulajdonából. A blokklánc elemei a főkönyv sorai, a kötelező adatok pedig a tranzakciók azonosításához vagy végrehajtásához szükséges adatok. Tekintettel arra, hogy a blokklánc a benne tárolt adatok közötti tranzakciókat tudja csak végrehajtani, minden olyan eszközt szükséges benne rögzíteni, amelyet szerződés tárgyává akarunk tenni. Ez jelenti a korlátosságát. Csak olyan művelet végezhető el, amelyhez minden szükséges eszköz rendelkezésre áll a blokkláncon belül. Ha például valamilyen kriptovalutát adunk el egy másik kriptovalutáért, ezek digitálisan könnyen leképezhetők, a tranzakció végrehajtható. Ha egy gyár feltölti a készleteit egy blokkláncba és a megrendelő ebből rendel, a tranzakció szintén végrehajtható, hiszen a bejegyzések léteznek a láncon belül. Amennyiben viszont nem digitális eszközzel kíván fizetni a megrendelő, akkor már problémába ütközik a rendszer, mert vagy egy külső hitelesítő félre van szükség, aki létrehozza a valós pénz digitális másolatát a rendszerben, vagy pedig a felek közös nyilatkozatára, hogy az adott hálózatról törlik a digitális jószágot, mondjuk 100 darab gépjárművet megtestesítő bejegyzést a kifizetés után. A blokklánc melletti legnagyobb érv, hogy nincs szükség külső hitelesítőre. A fenti példából látszik, külső hitelesítő nélkül nem minden esetben lehetséges a tranzakció elvégzése. Amennyiben nincs szükség külső hitelesítőre, mert ezt szoftveresen végzik a felek, akkor a hitelesítés módjában szükséges előre megállapodni. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a hitelesítésben való megállapodáshoz a felek között külön megállapodás szükséges, melyet “hagyományos” szerződésben szükséges rögzíteni. Hosszú távon ezek sztenderdizálására lesz szükség ahhoz, hogy a pénzintézetek, egyéb szereplők és az állam az ilyen blokkláncokat és a bennük végbement gazdasági eseményeket hitelesként fogadják el. Mindezeken túl, nem igazán nevezhető hatékonynak. ha egy blokkláncon belüli művelethez külső beavatkozás szükséges, hiszen ezzel más nagy előnyei torzulnak, mint az egyszerűség és a biztonság.

Az okosszerződés előre meghatározott keretek közé szorított adathalmaz, mivel csak a hálózaton belül elvégezhető műveletekre korlátozódhat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az elvégezhető műveletek körét előre meg kell határozni, vagyis egy véges listáról van szó. Ha a hálózaton belül az adat csak egy irányban áramolhat, akkor például nem megvalósítható művelet a garanciális igény érvényesítése, mert a megrendelőtől a szállítóhoz történő művelet nem megengedett.

Az okosszerződésben tárolt megállapodást két részre kell bontani. Az egyik a statikus rész, amely a szerződéses akarat kifejeződéséhez szükséges. Amikor megírunk egy szerződést, akkor nem csak a feleket, illetve a szerződés tárgyát képező szolgáltatásokat, magatartásokat rögzítjük, hanem ezeket mondatba is kell foglalni. Ezt jelenti a statikus rész, mely nem más, mint egy szerződési sablon. A dinamikus rész maguk a felek és a szerződés tárgya. Okosszerződés esetén ezek kizárólag a blokkláncban tárolt eszközök lehetnek, illetve olyan műveletek, amelyek elvégzésére a blokklánc képes.

Gyakran olvasni azt is az okosszerződések melletti érvként, hogy közreműködő harmadik felek kiváltására alkalmas. Egyszerű példaként az ingatlan adásvétel szokott szerepelni, mert sokkal egyszerűbb digitálisan aláírni egy pdf fájlt és elutalni a pénzt, mint ügyvédhez menni, letétbe helyezni a vételárat és az ügyvédnek ezért a szolgáltatásáért díjat fizetni. Túl azon, hogy a világban a digitális írástudatlanság elég magas, így a felektől elvárni a digitális aláírás használatát nem életszerű, van egy sokkal nagyobb probléma. Az ingatlan digitálisan csak akkor kerül a vevő tulajdonába, ha anna létrehozták a digitális változatát. Vajon ténylegesen is tulajdonba kerül? A hatályos jogi szabályozás változása nélkül biztosan nem. Ezt az egy lépést rendszeresen kihagyják a példákból. A Ptk 5:168. § (1) bekezdése szerint: “Törvényben meghatározott egyes jogok keletkezése, módosulása és megszűnése az ingatlan-nyilvántartási tulajdoni lapra történő bejegyzéssel megy végbe. Az ingatlan-nyilvántartásba azokat a jogokat lehet bejegyezni, amelyek bejegyezését jogszabály lehetővé teszi.” Ez alapján hiába történik meg a digitális átruházás, az nem keletkeztet tulajdonjogot az ingatlanon. A harmadik fél, különösen az ingatlan-nyilvántartás kihagyása ezek alapján nem lehetséges. Az okosszerződés jelen esetben nem alkalmas a kívánt joghatás kiváltására.

A kötelmi jognak alapelve a diszpozitivitás, a rugalmasság. Az új Ptk is ez mellett tette le a voksát. Az okosszerődések “röghözkötöttsége” óriási visszalépés a kötelmi jog számára, hiszen egy okosszerződés számára a világ véges számú lehetőségből áll, míg egy szerződés, illetve a belőle keletkező jogvita sokkal színesebb, melyet véges számú alakzattal nem lehetséges lefedni. Technológiai felépítéséből adódóan nem alkalmas atipikus szerződések létrehozására, illetve a tipikus szerződésekkel is meggyűlik a baja. Ezek fényében az okosszerződés nem nevezhető sem okosnak, sem szerződésnek. Egyszerűbben fogalmazva, az okosszerződéseken túl csak butaság és adat van. A jogászokon múlik, hogy a jövőben, a jelenlegi trendet meglovagolva képesek lesznek-e érdemi tartalommal feltölteni az okosszerződéseket.